Bekapcsolták a fézereket

Ilyen a hangja, mikor az Enterprise 9-es sebességbe kapcsol

Az Űrszekereket (direkt mondtuk) lehet szeretni, rühellni még inkább – egy dolog képtelenség, szó nélkül elmenni mellette. Gene Roddenberry, a magasságos szülőatya, minden geekek apostola mindenesetre a legjobbkor lovagolt üstököst: az „Ahová még senki nem merészkedett” sorozatmottó nagyon szépen fejezi ki egy olyan nemzet érzéseit, mely ott toporog épp a kozmosz küszöbén, és filózik rajt, hogy kopogjon-e, vagy csak úgy kismiskásan rárúgja az ajtót. 1966 óta, mikoris a tévészéria első részében a keményöklű William Shatner nekiállt klingont verni, a hat világra jött sorozatot összevetve 554 rész készült el - a mozifilmeket, a képregény-feldolgozások légióját ebbe természetesen nem számoljuk bele. Akárhogy nézzük, sok ez, mint a végzős padavanok által az ellenőrzésen sutyiban átemelt fénykard a Jedi-szalagavatón, pedig a Star Treknél, valljuk be, döglöttebb poljot a világegyetemben nincs. Talán csak a Howard kacsa.

Éppenséggel igen nehéz elmagyarázni, miféle a valódi rajongó, milyen az igazi trekker. Az egyik South Park epizódban például két egyetemista buzgómócsing azon marja egymást véresre, hogy pontosan hány részből áll az eredeti, 1969-ig vetített sorozat (a Wikipedia tanúsága szerint egyébként 80), s míg itthon egy-egy képregényfesztiválon jó, ha kiszúr az ember fél tucat, a nagyi műszálas otthonkáját mangaruhának kikiáltó rosszkislányt, az óceán túloldalán egy rajongó dollár ezreket képes rákölteni arra, hogy echte úgy nézzen ki, mint egy borg. És azt tudják-e, mennyibe fáj a csillagközi walkie-talkie, a kommunikátor másolata? Megkapni 30 dollárért, plusz postaköltség (a klingonoké drágább), ellenben ha akad épp fölös 125.000 forint a párnahuzatban, a kedves vásárlóé lehet egy eredeti U.S.S. Enterprise makett a 0. évből. A legviccesebb, hogy van rá licit az eBayen.

Félreértés ne essék: csakis azért hányjuk ilyen vastagon a csillagport, hogy lássuk, feltehetőleg milyen egy fogás nélküli téglafalat kellett megmásznia J.J.Abramsnak, a LOST és az Alias sorozatistenének ahhoz, hogy a legutolsó mozi, a 2002-es Nemezis abszolút bukása után megrendezhesse recenziónk alanyát. Úgy járja, hogy annakidején mind Spielberg, mind Quentin Tarantino egy-egy saját James Bond-film ledirigálása mellett kardoskodott rogyásig – ami nekik nem jött össze végül, az körülbelül megadatott Abramsnak. És valljuk be, ennél csodálatosabb dolog a sorozattal nem is történhetett. Túlzás nélkül mondhatjuk: J.J. lett a Trek-univerzum Jézusa, ha másért nem - és ezért mondjuk nőljön szemölcs a térdére – mert még az igazi farizeust is csuklóból megtéríti. 

Az, ahogy Abrams a meséivel machinál (lásd például a tévésorozat-reformer LOST-ot), leginkább valami tervrajzszerű, centire kimért, grammra adagolt formát mutat. Olyan ez, mintha a zeneszerző egy kalkulátorral, holmi egyenletek pötyögésével számítaná a librettót. Ámde Abrams van annyira tehetséges (vagy ha más nem, akkor a Star Trek forgatókönyvírói, jelesül Roberto Orci és Alex Kurtzman tutira azok), hogy csak annyira tűnjön mechanikusnak az egész, mint egy alapvetően inkább mókás, mint fogaskerekű Mickey egeres karóra. Tempós kaland, a liternyi sörhabos poén mellé messze nem gej szívperecek – ennyi.  A reboot-ok korában pedig, mikor az emlegetett brit ügynökön át a Denevéremberig mindenki frissre és ropogósra resetelt előtörténetekkel rukkol elő, nem csoda, hogy rendezőnk is hasonló recepttel lepi meg a nézőt – a zseniális a történetben azonban az, hogy egy ügyes bűvésztrükkel elejét veszi az összes piszkálódásnak, és tényleg tisztára törli a táblát. Abrams innentől azt csinál, amit akar (hogy pedig csinál, az hétszentség), Ez a Kirk kapitány akkor is az ő gyereke lesz. Mi pedig mondom, örülünk, mint hülyegyerek a potya fézernek, mert ilyen tökéletes popcornmozi utoljára az új Indiana Jones-kaland lehetett volna, ha Lucasék nem felejtenek el időközben gyerekek lenni.

A sztori a szokásos, veszélyben a világegyetem, mégis zsírosan kellemes, mint Sziget után az anyu csirkepaprikása. Ez köszönhető egyrészt az ismeretlenül is ismerős szereplőgárdának: a mikrózott Kirk, Chris Pine (talán a Smokin’ Aces című gengszterkavarás okán ugorhat be) olyan sikeresen koppintja le komikában a 30 éves Harrison Fordot, mint ahogy a nevezett 70 éves arra már sosem lesz képes (és akkor az összes mániákusnak ismerős, s valószínűleg fölöttébb kedves filmvégi Shatner-kikacsintásról nem is beszéltünk). Pine az előzetesek alapján lehetett volna harmadrangú Brad Pitt imitátor, imbecilis kis csajmagazin-töltelék, és hála istennek, hogy nem lett az – mint ahogy Zachary Quinto, aki fapofával tette a vulkáni Spockot a film egyik legérdekesebb figurájává, szintúgy simán túl tud nőni az agyszipkázó Sylaren a Heroesból. Egyáltalán, mindenki megkapja a maga 15 percét a régről ismerős új legénységből (az Uhurát játszó Zoe Saldana szerencsére nem csupán gyönyőrű, Karl Urban, John Cho, Anton Yelchin pedig – ő egyébként nemsokára John Connor apjaként domborít majd az új Terminátor-filmben –szerencsére nem csupán a régit próbálja koppintani.). Akit érdemes külön kiemelni, az Simon Pegg: ez a fickó még akkor is vicces lenne, ha, akár valami Bárdy György, a telefonkönyvből olvasna fel. És igen, az ott Winona Ryder, meg Eric Bana.  

Másrészt a rendező egyszerre tud szólni nemcsak generációkhoz (mikor szólt popzene, uramisten, Beastie Boys Trek-moziban?), hanem trekkerhez, elátkozott Star Wars bolondhoz, sőt, a sci-fire magasról tojó, szimpla kalandot kereső nagyérdeműhöz is (csettintős kis utalások az egyiknek, sármos, körömzabáló, úgy 1983 óta vásznon nem látott űrcsata a másiknak, korrektül összerakott, fordulatos történet a plebsnek).

J.J. Abrams az az ember, aki a Szomszédokból is képes lenne akciódús izommozit készíteni. Taki bácsi megmenti Almát a gonosz zöldséges kofák karmaiból egy lézerszalámi és a repülő csodalada segítségével, miután a robbantós Vágási a pokolba küldi a Fővám teret.

Tarantino hátha Bondot rendezhet végre.

Star Trek

Rendezte: J.J.Abrams

2009

Beastie Boys - Sabotage

Széntabletta

A boltokban a Carbonfools zenekar új lemeze, a 'Carbon Heart'

Négy évet vártunk rá, aztán most itt van: vehemensen elektronikus, fülbemászóan slágeres, dobhártyrepesztő és ráadásul, a 'mérgezett gulyással' némileg ellentétben a legkevésbé sem hízlal: hamarost a boltokban a Carbonfools 'Carbon Heart' című lemeze. Apu szénnel széjjelszennyezet szívével dobogtunk kicsit.

Bicskei Titusz nevének felemlegetésekor a legvénebbek számára nyilván bevillan az azóta a diszkófényes Videoton kazettásmagnók legendájává lett 'Portásfej' projekt is, manapság azonban mégiscsak a Belga zenekar az, aminek a kapcsán DJ Titusz neve bakelitként forog a közszájon. Titusz, nincs mese, napjainkra az elektronikus talpalattvalók atyaúristenévé lépett elő, ráadásul láthatóan úgy fűti a munkavágy, mint a mániás ácsot a kalapálási kedv. 

Ennek a nyughatatlan zümmögésnek a mellékhajtása lett például a Carbonfools - 2001-ben alakultak, az akkori Szigeten esett meg a debütkoncert, az első albumuk mégis csak 2004 közepén-végén látott napvilágot. A 'Poisoned Goulash' nem volt tökéletes, de csak annyira nem, mint ahogy egy közepes, bipes flakonnal operáló, bájos és szórakoztató sci-fi sem az: kellemes színfolt, hatásos kis pukk. Vételi lehetőség a fene nagy fehérzajban. 

A 'Carbon Heart' ellenben - lőjjük le a poént - majdhogynem százszázalékos. Egyrészt azért, mert a régi gárdához (a Zsüli, a Zsazsa, Vigh Dávid és Keleti Tamás) valahára csatlakozott egy állandó énekes is: azelőtt a beugróként közreműködő, helyileg a Heaven Street Sevenhez kötött Szűcs Krisztián töltötte be a posztot például, most pedig a PopModel Fehér Balázs állt a mikrofon elé. Ami jó. A muzsikának karaktere lett, két összeillő puzzle talált egymásra - Fehér úgy hiányzott a Carbonfoolsnak, akár kabátnak a gomb. Mint a borsónak a héja. Az ő munkásságának is köszönhetően valahogy sikerült végre egy fonalra felfűzni az egész albumot - van eleje, van közepe, van vége. Nem esik szét, kerek, pufi, teletömött. 

Másrészről viszont a 'Carbon Heart' pörög, mint a búgócsiga, nemigen hagyja nyugodni az embert, orgazmusa van a buginak a lábban. A korong legjobbjai vitathatatlanul azok a nóták, amiben a Zsazsáék hallhatóan szabadjára eresztették a kezüket: ilyen a 'Pony', a 'Crusin', vagy a nyitómuzsika, a 'Sybil'. Kötelező házimuri-darabok lesznek, mint a Pulp Fiction után a travolta-tánc. Az ún. elszállós darabok vezércsillaga pedig mindenképp az idei videóklippek kontesztjének első helyezettje, a 'Line' kell legyen - lufiban nincs annyi hidrogén, mint ebben a dalban.

Az év öt legjobbja között a helye, de hogy mi a másik négy, még nem döntöttük el. 

The Carbonfools - Poisoned Goulash
 

 A cím a denevér-univerzum egyik legjellegzetesebb, kardinális intézményére, az Arkham Elmegyógyintézetre utal. Az épületkomplexum (melyet egyébként az a Denny O’Neil teremtett meg 1974-ben, aki a történetfolyam sötétebb tónusának felpingálásáért is felelős) zakkant elmékkel besűrített, dohszagtól terhes katakomba, s valójában egyetlen funkciója van: Batman korántsem komplett ellenfeleinek szanálása és eltárolása.

http://www.168ora.hu/cikk.php?cikk=25605

Nick Cave & The Bad Seeds - Dig, Lazarus, Dig!!!

Egy szent ember margójára

Ifjabb Hegedűs LóráTot felmentették.

Van olyan. Van olyan, amikor az ember nem bűnös, van olyan, amikor tiszta marad a papnak a pizsamája, illetlen, ízetlen foltok nem szennyezik a patyolat szűzi kelmét. Van olyan, hogy az ember megvonja a vállát, oszt’ azt mondja: „Ártatlan vagyok, mélyen tisztelt bíróság, ne tessenek már olyan sandán nézni rám.”

Ifjabb Hegedűs LóránT ellenben minden – gyüttment, imbecillis kretén, sorolhatnám – csak nem ártatlan. Lássa, akinek szeme van rá: ez az ember egy seggfej. Púzó van az orra helyén. Szagosakat mond.

A legnagyobb probléma valószínűleg nem is ez, „úgy el vagyunk látva bunkóval”, hogy plusz egy fő a sorban már fel sem tűnik. A legnagyobb baj, kedves elvtársaim az Úrban, hogy Hegedűs szaktárs a presbitérium szerint is romlatlan és hamvas. A református egyház fejei összeültek, meghányták-vetették, majd úgy találták, hogy Hegedűs Lóránd, Urambocsá: már-már áldozat. A gecimédijáé, hát nyilván. Lóri, nyugodjál meg, el lesz intézve a dolog, szaladj föl Pálfi atyához a nyilvántartóba, és ő majd ad neked igazolást. Arról, hogy szép vagy, igazhitű kommunistája az egyháznak.

Aki nem tudná: ez a fickó, ez a kis kópé tavaly márciusban egyházközségének egyik termében helyet biztosított a holokausztot tagadó David Irving brit történész-publicista könyvének dedikációjához. Na most papék, a mélytiszteletű klérus jelenleg és ezúttal csak ezért vonták felelősségre – az, hogy a fiatalember, ez a derék, magyar gyerek, Isten báránya, sója a földnek ahol csak teheti, az ún. galíciánusok hazazavarásáért tüntet, Gárdát áld meg, hazát félt, láthatóan senkit nem érdekel.

Ez a fiú keményen zsidózik, no. Kocsmaszinten. Sorok írója szem és fültanúja volt annak, amikor az idegen nációkat (ő a faj szót használta persze) a pokoli tűzbe kívánta bele egyenest. „Az a sorsuk.” – ezt mondta. Annyi különbözteti meg a trágyaszagú, tehenészetből 17.45-kor szabadult, 18.12-kor már matarészeg állatgondozóktól, kik ugye hasonló retorikával küldik el a zsidrákokat a Nyárfa kocsma fémpultja előtt a picsába esetleg, hogy Jóska másnapra kijózanodik, neadjisten még szégyelli is magát kicsit. LóránT, ő nem. Az Ő szava Isten szava – vagy ha nem is az övé, hát a református egyházé bizonnyal.

És ezek a vének, a nagytiszteletű, elaggott barmok a reformátos egyház bírói székében két fikapiszka között kijelentik: Hegedűs Nem Bűnös. Fel van mentve. Hurrá, verjük csapra Jézus vérét: a szerecsen ki lett mosdatva.

Hegedűs LóránT (az ifjabb), mondom: Nem Tudott Arról, Hogy Ez A David Irving, Ez Ottan Dedikálgat. Nem tudott róla, Ő maga is meg volt lepve: nézzed már, egy árja. A zsidómédija eltitkolta tudós, és itten, az én templomomban! Csak úgy bestétált, né. És ez a Hegedűs (az ifjabb) büdös nagy meglepetésében nagyhirelen fogta magát, és nem csinált semmit. Csak mosolygott ott. Érted.

A református klérus feje – nem tudok másra gondolni - nyilván Bástya elvtárs, az ajtók műbőrrel vastagon párnázottak a templomban, a falon 84-es csöcsösnaptár. Az asztalon Gyöngy az üdítő, a fejekben nincsen bűn csepp se. A levegő, az ugyan kicsit büdös, de majd szellőztetünk. Nem lesz itten baj, igaz-e Lóri? Monjad’ csak, majd befogjuk a fülünket.

Szeretném kijelenteni: Hegedűs (az ifjabb) zsidó.

Az én zsidóm.

Johnny Cash – When the man comes around

update: Jószándékúék leszóltak a harmadikról, hogy a majom neve LóránT, és nem lóránD. Menjek a picsába: télleg.

"Lenke néni persze megmaradt boltosnak, fehér köpenyére sose' cseppent folt, ám mostanság mintha gyakrabban rázta volna az öklét az égre, és talán már nem is fájt neki olyan nagyon, amikor kimondta, hogy „bassza meg”. "

http://www.168ora.hu/cikk.php?cikk=21727

stray cats - rock this town

(ez egy egészen régi cucc, ellenben nem ment még le sehol-semerre. Megsajnáltam, feltettem, nesztek.) 

Homokot a szemnek

„… hát mit gondolsz, ki vagy te, kicsi szellem?”

Ott látta meg a napvilágot, ahol könnyű meséset álmodni: Neil Richard Gaiman 1960-ban született az angliai Portchesterben. Eleinte újságírásból él, kritikusként működik, rock-bandákat filéz. Aztán 1987-ben barátjával, a festő-grafikus Dave McKeannel közösen megalkotja a Violent Cases - t (Erőszakos Ügyek), mely vitathatatlanul az egyik első üveg hatvanfokos szilvapálinka az addig leginkább csak tejhez meg kakaóhoz szoktatott comics életében. Ebben a füzetben egyesül minden, amit Gaiman a felnőtt képregényről gondol: sehol egy szuperhíró, a színek szabadságoltak, McKean, a kezdettől örök alkotótárs egy hiperaktív, zsírkrétafetisiszta óvodás ravaszságával ollózza fecnikre a családi fényképalbumot… pedig csak egy négyéves kisfiú és egy öregember kvaterkálya ez, laza ötven oldalon.

Igazi elismertségét mégsem ennek (sőt, még csak nem is a hasonló megbecsülésnek örvendő Black Orchid-nak) köszönheti, mint inkább egy igen szerencsés felkérésnek a képregénymogul DC-Comics cég részéről. Ők a harmincas-negyvenes évek klasszikus szuperhőse, a megbízás idején igencsak megkopott fényű Homokember (Sandman) renoméjának visszaállításával bízták meg Gaimant. A leporolásból upgrade lett: az eredeti Homokember, a gázmaszkban-ballonkabátban éjjelenként bitang gengsztereket vegzáló Wesley Dodd helyébe a német-amerikai folklórból ismerős álomhozó lépett. Az új Sandman csipetnyi poppal fűszerezett mítoszkaleidoszkóp, jó spájznyi frissen tartott világi és urban legend ízléses egyberántása - ugyanúgy megfér itt a DC történelem Marsbéli Vadásza és Dr. Destiny, mint William Shakespeare, a Bolygó Hollandi, Goethe, a Biblia, meg a macskák. Szuperhőssztori és mégsem az; képregény, illetve nem is, mert egy kicsit már több annál.

„És a nagy történetek mindig visszatérnek az eredeti formájukhoz.”

Persze bajos lenne beállítani Neil Gaimant egy konkrét céhbe, a képregény-forgatókönyvek csak az életműnek egy lépcsőjét jelentik (mitagadás persze, igen széles fokról beszélünk itt, gondoljunk csak a Marvelnél megjelent Marvel 1602 című comics-folyamra, vagy az azóta félbehagyott Miracleman-re). A Sandman 1988-tól 1996-ig tartó történetének egységes keretbe rendezését követően születnek meg lökött hangulatú, színpompás képes-mesekönyvei: a Stardust, a Mr. Punch, a Wolves in the Walls, a The Day I Swapped my Dad for Two Goldfish, illetve a Hugo- és Nebula díjas Coraline, s ezeknek legtöbbjét (akárcsak az eredeti Sandman borítókat) ismét Dave McKean illusztrálja. A nálunk a Szukits kiadó gondozásában megjelent Amerikai Istenek (American Gods) című regénye, valamint az első novellagyűjtemény (Angels and visitations) bővített változata, a Tükör és Füst (Smoke and Mirror, itthon szintén fellelhető a Beneficiumtól) után pedig 2005-ban jelentkezik legfrissebb szerzeményével, az Anansi boys-al, illetve 2006-ban a Fragile Things című novelláskötetével.

Gaiman tehát kipörög kicsit, majd leírja, hogy fest a világ szédülés előtt - persze az is lehet, hogy szimplán csak filmet készít abból, amit a forgás után, fektében lát. A filmkészítésbe elsőként a BBC kínálására kóstol, ennek a rövid kalandnak az eredménye a Neverwhere című fantasy-sorozat (melyet könyv formában is piacra dobnak), majd 2005-ben következik a McKeannel közösen rendezett (kis hazánkba DVD-n becsorgó) Tükörálarc (MirrorMask), melyben egy kislány a kinti mindenség borzalmai elől a falára skiccelt rajzok világába menekül… C. S. Lewis szekrénye meg mindeközben csak csendben porosodik a padlás pókhálós mélyén.

„Basszus Dougie, ez leharapta az ujjaimat a szemével!”

Július 4., szerepjátékbolt a Ferenc körúton, előttünk egy srác úgy remeg, mint a szomorúfűz a viharban, pedig ott van az ajándéknak szánt kapros-túrós sütije, kapaszkodónak jó lenne az is. Jobbára Tükör és füst novellásköteteket hozott magával a nép, de van itt jócskán az Amerikai Istenekből, ki-kibukkan az embercunamiból a Neverwhere fedlapja is, sőt, sőt, a tucatnyi Sandman kötet mellett ott az egy Mr.Punch – együttvagyunk hát, naná, és amikor a lányával, Maddyvel, és egy rejtélyes módon ismerős, túl vékony idegennel karöltve Neil Richard Gaiman végre elsétál a sor mellett („oh, my gosh’!) mi is nekilódulunk, de csak úgy, mint a sítalpas tudósok a Delta elején.

Két óra múlva érünk elibe.

Gaiman (akit értesüléseink szerint Guillermo del Toro hívott meg a nálunk forgó Hellboy – The Golden Army forgatására) fura fazon, cseppet olyan, mint a Homokember maga. Fekete, cipzáras bőrkabátban feszít, fekete répafarmer, meg a batár magyar valóságba fáradt lebernyeghaj teszi idézőjelbe a művész-zseni-isten frazeológiákat, mely hármas felmérésünk szerint legtöbbször szalad ki az egybegyűltek száján. Maddy az utolsó méternél körbekínál, a csillagcsoki kicsit száraz ugyan, de a csepp fogszabályzós lányka olyan kedvesen nyújtja, hogy manó, aki nem fogadja el; közben remegős barátunk előrelendül, a könyveit sütiajándékozás közben jól ráejti Gaiman kezére:

 „Gosh, no problem.” – mondja ő, majd firkál, megköszöni a sütit, és hoppá.

Mi jövünk.

-         Mr. Gaiman, igazán örülünk a találkozásnak.

-         Ó, hát köszönöm szépen. Mit szeretnél, mit írjak?

-         Hát, talán ha egy jó képregény-receptet, azt igen megköszönném.

-         Na persze. Ha tudnám, se írnám le, de valószínűleg igen egyszerű: csinálj úgy képregényt, mintha csakis magadnak csinálnád. Akkor szuper lesz.

-         Számított ekkora érdeklődésre? Tekintve persze, hogy körülbelül két napja terjed a találkozó híre.

-         Igazából nem az a csodás, hogy milyen rövid idő alatt terjednek a hírek, hanem hogy mennyien ismernek itt nálatok. Azt hittem, leszünk vagy húszan, és most nézz körül. Álmomban sem hittem volna.

-         Persze az álmok. Gyerekkorában valami hasonlót álmodott meg magának?

-         Reméltem, hogy szeretni fogják, amit csinálok, naná. És minden író szeretne ekkora közönséget a háta mögött tudni, úgyhogy… mit szeretnél, mit írjak a Sandmanedbe?

-         Hát, mondjuk kívánjon jó éjszakát, Mr. Gaiman.

-         Oké.

…és „Sweet dreams…”, ezzel bocsát utunkra, mögöttünk meg még ott zakatol vagy jó másfél órányi sor… és már csak kifelé menet, egy pesti bérház esőtől kopogó kövezetén jut az  eszünkbe, hogy ki volt az a túl vékony, túl nagy fejű srác, akivel Gaiman érkezett: hát nem más, mint Doug Jones, a Hellboy filmek Abe Sapienje.

Úgy is néz ki egyébként.

(update: A dologhoz hozzátartozik, hogy a "Csillagpor" már elérhető itthon, az Agave gondozásában jelent meg a filmmel egyidőben, sőt, pár nap múlva elérhető lesz a "Neverwhere" is, ami az ungarise keresztségben a "Sosehol" címet kapta.

Egy híjja van az örömnek: illusztrációszegény mind a kettő.)

(update 2: A Neverwhere megjelent, néhány fejezetjelző patkányon túl illusztrációszegény, ellenben rohadt jó.)

(update 3: Az Agave ma dobja piacra a Fragile Things-t, melyet, minő meglepetés, "Törékeny Holmik" címmel kaparinthat meg az egyszeri olvasó. Egyhez, a szokásos Lovecraft-kifordításhoz sorok írójának már volt szerencséje, elérhető itt, a nagysikerű KönyvesBlogon.)

Nick Cave and the Bad Seeds - Red Right Hand

"Végre nem fogok fényes nappal idiótának látszani"

http://www.168ora.hu/cikk.php?cikk=9868

(fatboy slim - weapon of choice)

Gát György, second part: The Return of the Szipoly

Gát Györgyöt faggatták a kedves chatelők tegnap ehelyütt, az origo vendégszobájában. Érdekes lett - főleg az a rész, amikor jeles rendezőnk, sztorigazdánk, tervcsőszünk a művészi koncepcióról értekezik, már hogy igen, ezt direkte ilyennek akarták - ellenben jómagam inkább arra az anyagra lennék kíváncsi, ami végül nem került bele a valószínűleg jócskán meghúzott beszélgetésbe, egy-két „menj a picsába!” nyilván elcsattant, ugyebár.

Mindenesetre Gát György, a „Família Kft.”, az „Angyalbőrben”, és a „Linda” édes jó apukája megérdemli a tockost, hátha akkor lefejeli az asztalt, és felébred végre. Nem az a baj ugyanis, hogy csinált egy szar filmet, hanem hogy mindezt szalonnától hájasan, egy legenda grabancába kapaszkodva tette. És így azt is a saját szintjére rántotta le egy picit – legalábbis annyira, hogy amikor a „mi Marcinkat” nézzük, akkor nyilván a fejünkbe villan majd ez a zsírmocsok is.

Speciel nem dühöngök, mikor meglátom Uwe Bollt. Gát Györgytől viszont rohadtul elkap a kólika.

A Macskafogó 2 nem kevésbé volt csalódás, ott ellenben a Ternovszkyék, ha büdösen is, de végül csak kikecmeregtek a saját szarukból. Nem igyekeztek többet hemperegni benne a kelleténél. És tegyük hozzá: volt ott némi tisztelet, meg szellem, meg tudás. Csak elcsúszott, no, van olyan. De Gát György maximum a Morganjével feszíthet a Bukott Kabalák Szigetén - bár a furcsán csurranó állami támogatás pedzegetése után jómagam nem biztos, hogy előhuzakodtam volna a 12 millió forintos autómmal. Nem illik fingani társaságban, vagy ha már kibújt, akkor ne hajtsa senki az orrunk alá a gőzt. Tessék megszeppenve nézni egy kicsit, csöndesen lamentálni. Had nyissunk ablakot.

A Kis Vuk jelenleg a 4. legrosszabb film a neten fellelhető legnagyobb filmes oldal, az IMDB szerint. És hip-hop, jön a harmadik rész (talán inkább a második, drágám), mert ez bizony - álljunkfel, ha szól a Himnusz! - valóban kirobbanó siker.

Csapná agyon az erdész egy szívlapáttal.

                                                                (Led Zeppelin: Achilles Last Stand)

Törődés-tréning, áporodott húgyszag

Olvasom, hogy bizonyos békávé dolgozók, néhány nappal az újabb, ezreket (jön a vicc:) de minimum egy várost megmozgató (haha!) crájkja előtt – melynek céljáról, körítéséről, meg úgy az egyebekről szó ehelyütt ne essék – az 56-os villamoson megbüntettek egy bizonyos Simon Csabát, merthogy nem volt neki jegye. Az 56-os villamoson Sorok Írója is utazik ám, már-már naponta, kicsit zörög, de szereti egyébként nagyon, bliccel is néha, sárga csekket is kapott, más névre mondjuk, de tök mindegy.

Mi tehát a hír: az, hogy Simon Csabának nincsen keze. Egy nem sok, annyi sem. Igaz, átúszta a Balatont, és informatikusként dolgozik, s így azért nehéz azt mondani rá, hogy "fogyatékos". De azért hát no.

Na most az a tény, hogy manapság a BKV (apja-anyja nem törődik vele, nyilván a koszos, büdös, elkallódott báttyot majmolja, már a Mávot, ugyebár) mintha egy picit elengedte volna a gyeplőt - mit ne mondjak, phö, és  akkor mi van. Megszokhattuk, hogy amitől függünk, bizony egy idő után a fejünkre nő - ami mondjuk nem baj, ellenben hogy már oda is szarik, az ugye inkább kellemetlen. Akit ez érdekel, az olvassa a nagysikerű BKV-figyelőt, mi magunk másra hegyeznénk ki ezt a dolgot: mondjuk arra, hogy persze lehet egy cégnél egynéhány megveszekedett barom, aberrált üsző, a hülyeségét a homlokán ragyogó vezércsillagként hurcoló, meg nem értett kretén, de azért, még ha el is tűrik őket, a bizonyos cégben a felsőbb vezetés igen ritkán szokott egyetérteni azzal, hogy a mániás, lángosképű Karesz heccből felgyújtotta a takarmánytárolót. Nem áll ki mellé feszesen, hogy „Karesz bazzeg, mi is ezt tettük volna, nesze egy sör.”

Itt ellenben – hölgyek, urak, a tapstól most aztán pirulhat a tenyér! – megtörtént. A BKV kihúzta magát, és azzal a szocreál tematikától penetráns szájával beleordítototta a tömegbe, hogy "A BKV Zrt. számára kiemelten fontos a hátrányos helyzetben lévők, a mozgáskorlátozott embertársaink közlekedésének elősegítése. Ellenőreink tréningeken vesznek részt annak érdekében, hogy minden helyzetben, jogos pótdíjazási esetekben is az utasok emberi méltóságát és jogait tiszteletben tartva járjanak el". Érted, még tréningeken is, meg az emberi méltóság, ezek aztán odatették magukat, szinte szaglik a törődés, meg a gondoskodás melege, szerintem mulassunk. És miközben hasonló szellemben fényezi magát ehelyütt, a Budapest Közlekedési Vállalat, „pótdíj fizetésére kötelezte” Simon Csaba kísérőjét, mert nem volt nála semmiféle igazoló okirat arról, hogy a társának, aki nélküle speciel kapaszkodni sem tudna, vállból nincs keze. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy, mint azt nem győzik hangsúlyozni: „méltányosságból” csak a srác kísérőjét büntették meg. Sőt, békülésiből az ellenőrök nyilván még mancsot is nyújtottak, hogy „Na jóvan öcsi, nincs harag, adjál egy pacsit.”

A nol.hu-nak ekképp szólott tehát a BKV:   „Az 56-os villamoson az említett időpontban valóban ellenőriztek egy mozgáskorlátozott fiatalembert, akinél semmilyen hivatalos dokumentum, díjmentes utazásra jogosító igazolás nem volt. A mozgáskorlátozott utas pótdíjazásától ellenőreink eltekintettek. Mivel azonban kísérője sem rendelkezett semmilyen díjmentes utazásra jogosító igazolással, az ellenőr kollégáink őt kénytelenek voltak pótdíj fizetésére kötelezni.” Ellenben itt az áll, hogy „az 1998. évi XXVI. Törvény szerint súlyosan fogyatékos személy, valamint a kísérője” bizony díjmentesen utazhat. Igazolványa, az nem volt ennek az átok kölöknek, a tréningeken meg nyilván még nem jutottak odáig a kaller-kollégák, hogy miképpen és hogyan kell szemet növeszteni egy üreges fejre.

Ne álljunk neki lobogóra kasírozni Simon Csaba képét, csak hányjunk egyet – hogy valakit kardélre, vagy a csak úgy, a kékhetes láttán, azt még Sorok Írója sem döntötte el.

                                                                  (Gogol Bordello: Immigrant Punk)