(ez egy egészen régi cucc, ellenben nem ment még le sehol-semerre. Megsajnáltam, feltettem, nesztek.) 

Homokot a szemnek

„… hát mit gondolsz, ki vagy te, kicsi szellem?”

Ott látta meg a napvilágot, ahol könnyű meséset álmodni: Neil Richard Gaiman 1960-ban született az angliai Portchesterben. Eleinte újságírásból él, kritikusként működik, rock-bandákat filéz. Aztán 1987-ben barátjával, a festő-grafikus Dave McKeannel közösen megalkotja a Violent Cases - t (Erőszakos Ügyek), mely vitathatatlanul az egyik első üveg hatvanfokos szilvapálinka az addig leginkább csak tejhez meg kakaóhoz szoktatott comics életében. Ebben a füzetben egyesül minden, amit Gaiman a felnőtt képregényről gondol: sehol egy szuperhíró, a színek szabadságoltak, McKean, a kezdettől örök alkotótárs egy hiperaktív, zsírkrétafetisiszta óvodás ravaszságával ollózza fecnikre a családi fényképalbumot… pedig csak egy négyéves kisfiú és egy öregember kvaterkálya ez, laza ötven oldalon.

Igazi elismertségét mégsem ennek (sőt, még csak nem is a hasonló megbecsülésnek örvendő Black Orchid-nak) köszönheti, mint inkább egy igen szerencsés felkérésnek a képregénymogul DC-Comics cég részéről. Ők a harmincas-negyvenes évek klasszikus szuperhőse, a megbízás idején igencsak megkopott fényű Homokember (Sandman) renoméjának visszaállításával bízták meg Gaimant. A leporolásból upgrade lett: az eredeti Homokember, a gázmaszkban-ballonkabátban éjjelenként bitang gengsztereket vegzáló Wesley Dodd helyébe a német-amerikai folklórból ismerős álomhozó lépett. Az új Sandman csipetnyi poppal fűszerezett mítoszkaleidoszkóp, jó spájznyi frissen tartott világi és urban legend ízléses egyberántása - ugyanúgy megfér itt a DC történelem Marsbéli Vadásza és Dr. Destiny, mint William Shakespeare, a Bolygó Hollandi, Goethe, a Biblia, meg a macskák. Szuperhőssztori és mégsem az; képregény, illetve nem is, mert egy kicsit már több annál.

„És a nagy történetek mindig visszatérnek az eredeti formájukhoz.”

Persze bajos lenne beállítani Neil Gaimant egy konkrét céhbe, a képregény-forgatókönyvek csak az életműnek egy lépcsőjét jelentik (mitagadás persze, igen széles fokról beszélünk itt, gondoljunk csak a Marvelnél megjelent Marvel 1602 című comics-folyamra, vagy az azóta félbehagyott Miracleman-re). A Sandman 1988-tól 1996-ig tartó történetének egységes keretbe rendezését követően születnek meg lökött hangulatú, színpompás képes-mesekönyvei: a Stardust, a Mr. Punch, a Wolves in the Walls, a The Day I Swapped my Dad for Two Goldfish, illetve a Hugo- és Nebula díjas Coraline, s ezeknek legtöbbjét (akárcsak az eredeti Sandman borítókat) ismét Dave McKean illusztrálja. A nálunk a Szukits kiadó gondozásában megjelent Amerikai Istenek (American Gods) című regénye, valamint az első novellagyűjtemény (Angels and visitations) bővített változata, a Tükör és Füst (Smoke and Mirror, itthon szintén fellelhető a Beneficiumtól) után pedig 2005-ban jelentkezik legfrissebb szerzeményével, az Anansi boys-al, illetve 2006-ban a Fragile Things című novelláskötetével.

Gaiman tehát kipörög kicsit, majd leírja, hogy fest a világ szédülés előtt - persze az is lehet, hogy szimplán csak filmet készít abból, amit a forgás után, fektében lát. A filmkészítésbe elsőként a BBC kínálására kóstol, ennek a rövid kalandnak az eredménye a Neverwhere című fantasy-sorozat (melyet könyv formában is piacra dobnak), majd 2005-ben következik a McKeannel közösen rendezett (kis hazánkba DVD-n becsorgó) Tükörálarc (MirrorMask), melyben egy kislány a kinti mindenség borzalmai elől a falára skiccelt rajzok világába menekül… C. S. Lewis szekrénye meg mindeközben csak csendben porosodik a padlás pókhálós mélyén.

„Basszus Dougie, ez leharapta az ujjaimat a szemével!”

Július 4., szerepjátékbolt a Ferenc körúton, előttünk egy srác úgy remeg, mint a szomorúfűz a viharban, pedig ott van az ajándéknak szánt kapros-túrós sütije, kapaszkodónak jó lenne az is. Jobbára Tükör és füst novellásköteteket hozott magával a nép, de van itt jócskán az Amerikai Istenekből, ki-kibukkan az embercunamiból a Neverwhere fedlapja is, sőt, sőt, a tucatnyi Sandman kötet mellett ott az egy Mr.Punch – együttvagyunk hát, naná, és amikor a lányával, Maddyvel, és egy rejtélyes módon ismerős, túl vékony idegennel karöltve Neil Richard Gaiman végre elsétál a sor mellett („oh, my gosh’!) mi is nekilódulunk, de csak úgy, mint a sítalpas tudósok a Delta elején.

Két óra múlva érünk elibe.

Gaiman (akit értesüléseink szerint Guillermo del Toro hívott meg a nálunk forgó Hellboy – The Golden Army forgatására) fura fazon, cseppet olyan, mint a Homokember maga. Fekete, cipzáras bőrkabátban feszít, fekete répafarmer, meg a batár magyar valóságba fáradt lebernyeghaj teszi idézőjelbe a művész-zseni-isten frazeológiákat, mely hármas felmérésünk szerint legtöbbször szalad ki az egybegyűltek száján. Maddy az utolsó méternél körbekínál, a csillagcsoki kicsit száraz ugyan, de a csepp fogszabályzós lányka olyan kedvesen nyújtja, hogy manó, aki nem fogadja el; közben remegős barátunk előrelendül, a könyveit sütiajándékozás közben jól ráejti Gaiman kezére:

 „Gosh, no problem.” – mondja ő, majd firkál, megköszöni a sütit, és hoppá.

Mi jövünk.

-         Mr. Gaiman, igazán örülünk a találkozásnak.

-         Ó, hát köszönöm szépen. Mit szeretnél, mit írjak?

-         Hát, talán ha egy jó képregény-receptet, azt igen megköszönném.

-         Na persze. Ha tudnám, se írnám le, de valószínűleg igen egyszerű: csinálj úgy képregényt, mintha csakis magadnak csinálnád. Akkor szuper lesz.

-         Számított ekkora érdeklődésre? Tekintve persze, hogy körülbelül két napja terjed a találkozó híre.

-         Igazából nem az a csodás, hogy milyen rövid idő alatt terjednek a hírek, hanem hogy mennyien ismernek itt nálatok. Azt hittem, leszünk vagy húszan, és most nézz körül. Álmomban sem hittem volna.

-         Persze az álmok. Gyerekkorában valami hasonlót álmodott meg magának?

-         Reméltem, hogy szeretni fogják, amit csinálok, naná. És minden író szeretne ekkora közönséget a háta mögött tudni, úgyhogy… mit szeretnél, mit írjak a Sandmanedbe?

-         Hát, mondjuk kívánjon jó éjszakát, Mr. Gaiman.

-         Oké.

…és „Sweet dreams…”, ezzel bocsát utunkra, mögöttünk meg még ott zakatol vagy jó másfél órányi sor… és már csak kifelé menet, egy pesti bérház esőtől kopogó kövezetén jut az  eszünkbe, hogy ki volt az a túl vékony, túl nagy fejű srác, akivel Gaiman érkezett: hát nem más, mint Doug Jones, a Hellboy filmek Abe Sapienje.

Úgy is néz ki egyébként.

(update: A dologhoz hozzátartozik, hogy a "Csillagpor" már elérhető itthon, az Agave gondozásában jelent meg a filmmel egyidőben, sőt, pár nap múlva elérhető lesz a "Neverwhere" is, ami az ungarise keresztségben a "Sosehol" címet kapta.

Egy híjja van az örömnek: illusztrációszegény mind a kettő.)

(update 2: A Neverwhere megjelent, néhány fejezetjelző patkányon túl illusztrációszegény, ellenben rohadt jó.)

(update 3: Az Agave ma dobja piacra a Fragile Things-t, melyet, minő meglepetés, "Törékeny Holmik" címmel kaparinthat meg az egyszeri olvasó. Egyhez, a szokásos Lovecraft-kifordításhoz sorok írójának már volt szerencséje, elérhető itt, a nagysikerű KönyvesBlogon.)

Nick Cave and the Bad Seeds - Red Right Hand