Bekapcsolták a fézereket
Ilyen a hangja, mikor az Enterprise 9-es sebességbe kapcsol
Az Űrszekereket (direkt mondtuk) lehet szeretni, rühellni még inkább – egy dolog képtelenség, szó nélkül elmenni mellette. Gene Roddenberry, a magasságos szülőatya, minden geekek apostola mindenesetre a legjobbkor lovagolt üstököst: az „Ahová még senki nem merészkedett” sorozatmottó nagyon szépen fejezi ki egy olyan nemzet érzéseit, mely ott toporog épp a kozmosz küszöbén, és filózik rajt, hogy kopogjon-e, vagy csak úgy kismiskásan rárúgja az ajtót. 1966 óta, mikoris a tévészéria első részében a keményöklű William Shatner nekiállt klingont verni, a hat világra jött sorozatot összevetve 554 rész készült el - a mozifilmeket, a képregény-feldolgozások légióját ebbe természetesen nem számoljuk bele. Akárhogy nézzük, sok ez, mint a végzős padavanok által az ellenőrzésen sutyiban átemelt fénykard a Jedi-szalagavatón, pedig a Star Treknél, valljuk be, döglöttebb poljot a világegyetemben nincs. Talán csak a Howard kacsa.
Éppenséggel igen nehéz elmagyarázni, miféle a valódi rajongó, milyen az igazi trekker. Az egyik South Park epizódban például két egyetemista buzgómócsing azon marja egymást véresre, hogy pontosan hány részből áll az eredeti, 1969-ig vetített sorozat (a Wikipedia tanúsága szerint egyébként 80), s míg itthon egy-egy képregényfesztiválon jó, ha kiszúr az ember fél tucat, a nagyi műszálas otthonkáját mangaruhának kikiáltó rosszkislányt, az óceán túloldalán egy rajongó dollár ezreket képes rákölteni arra, hogy echte úgy nézzen ki, mint egy borg. És azt tudják-e, mennyibe fáj a csillagközi walkie-talkie, a kommunikátor másolata? Megkapni 30 dollárért, plusz postaköltség (a klingonoké drágább), ellenben ha akad épp fölös 125.000 forint a párnahuzatban, a kedves vásárlóé lehet egy eredeti U.S.S. Enterprise makett a 0. évből. A legviccesebb, hogy van rá licit az eBayen.
Félreértés ne essék: csakis azért hányjuk ilyen vastagon a csillagport, hogy lássuk, feltehetőleg milyen egy fogás nélküli téglafalat kellett megmásznia J.J.Abramsnak, a LOST és az Alias sorozatistenének ahhoz, hogy a legutolsó mozi, a 2002-es Nemezis abszolút bukása után megrendezhesse recenziónk alanyát. Úgy járja, hogy annakidején mind Spielberg, mind Quentin Tarantino egy-egy saját James Bond-film ledirigálása mellett kardoskodott rogyásig – ami nekik nem jött össze végül, az körülbelül megadatott Abramsnak. És valljuk be, ennél csodálatosabb dolog a sorozattal nem is történhetett. Túlzás nélkül mondhatjuk: J.J. lett a Trek-univerzum Jézusa, ha másért nem - és ezért mondjuk nőljön szemölcs a térdére – mert még az igazi farizeust is csuklóból megtéríti.
Az, ahogy Abrams a meséivel machinál (lásd például a tévésorozat-reformer LOST-ot), leginkább valami tervrajzszerű, centire kimért, grammra adagolt formát mutat. Olyan ez, mintha a zeneszerző egy kalkulátorral, holmi egyenletek pötyögésével számítaná a librettót. Ámde Abrams van annyira tehetséges (vagy ha más nem, akkor a Star Trek forgatókönyvírói, jelesül Roberto Orci és Alex Kurtzman tutira azok), hogy csak annyira tűnjön mechanikusnak az egész, mint egy alapvetően inkább mókás, mint fogaskerekű Mickey egeres karóra. Tempós kaland, a liternyi sörhabos poén mellé messze nem gej szívperecek – ennyi. A reboot-ok korában pedig, mikor az emlegetett brit ügynökön át a Denevéremberig mindenki frissre és ropogósra resetelt előtörténetekkel rukkol elő, nem csoda, hogy rendezőnk is hasonló recepttel lepi meg a nézőt – a zseniális a történetben azonban az, hogy egy ügyes bűvésztrükkel elejét veszi az összes piszkálódásnak, és tényleg tisztára törli a táblát. Abrams innentől azt csinál, amit akar (hogy pedig csinál, az hétszentség), Ez a Kirk kapitány akkor is az ő gyereke lesz. Mi pedig mondom, örülünk, mint hülyegyerek a potya fézernek, mert ilyen tökéletes popcornmozi utoljára az új Indiana Jones-kaland lehetett volna, ha Lucasék nem felejtenek el időközben gyerekek lenni.
A sztori a szokásos, veszélyben a világegyetem, mégis zsírosan kellemes, mint Sziget után az anyu csirkepaprikása. Ez köszönhető egyrészt az ismeretlenül is ismerős szereplőgárdának: a mikrózott Kirk, Chris Pine (talán a Smokin’ Aces című gengszterkavarás okán ugorhat be) olyan sikeresen koppintja le komikában a 30 éves Harrison Fordot, mint ahogy a nevezett 70 éves arra már sosem lesz képes (és akkor az összes mániákusnak ismerős, s valószínűleg fölöttébb kedves filmvégi Shatner-kikacsintásról nem is beszéltünk). Pine az előzetesek alapján lehetett volna harmadrangú Brad Pitt imitátor, imbecilis kis csajmagazin-töltelék, és hála istennek, hogy nem lett az – mint ahogy Zachary Quinto, aki fapofával tette a vulkáni Spockot a film egyik legérdekesebb figurájává, szintúgy simán túl tud nőni az agyszipkázó Sylaren a Heroesból. Egyáltalán, mindenki megkapja a maga 15 percét a régről ismerős új legénységből (az Uhurát játszó Zoe Saldana szerencsére nem csupán gyönyőrű, Karl Urban, John Cho, Anton Yelchin pedig – ő egyébként nemsokára John Connor apjaként domborít majd az új Terminátor-filmben –szerencsére nem csupán a régit próbálja koppintani.). Akit érdemes külön kiemelni, az Simon Pegg: ez a fickó még akkor is vicces lenne, ha, akár valami Bárdy György, a telefonkönyvből olvasna fel. És igen, az ott Winona Ryder, meg Eric Bana.
Másrészt a rendező egyszerre tud szólni nemcsak generációkhoz (mikor szólt popzene, uramisten, Beastie Boys Trek-moziban?), hanem trekkerhez, elátkozott Star Wars bolondhoz, sőt, a sci-fire magasról tojó, szimpla kalandot kereső nagyérdeműhöz is (csettintős kis utalások az egyiknek, sármos, körömzabáló, úgy 1983 óta vásznon nem látott űrcsata a másiknak, korrektül összerakott, fordulatos történet a plebsnek).
J.J. Abrams az az ember, aki a Szomszédokból is képes lenne akciódús izommozit készíteni. Taki bácsi megmenti Almát a gonosz zöldséges kofák karmaiból egy lézerszalámi és a repülő csodalada segítségével, miután a robbantós Vágási a pokolba küldi a Fővám teret.
Tarantino hátha Bondot rendezhet végre.
Star Trek
Rendezte: J.J.Abrams
2009
Beastie Boys - Sabotage
